Minél sűrűbben fordul elő az „autonómia” szó a napi híradásokban, beszélgetésekben, annál gyakrabban nyomul előtérbe a „szórvány” is...
Minél sűrűbben fordul elő az „autonómia” szó a napi híradásokban, beszélgetésekben, annál gyakrabban nyomul előtérbe a „szórvány” is, mint egyre több tartalommal bíró kifejezés. Bár e két fogalom nem feltétlenül azonos módon határozza, avagy próbálja megközelíteni erdélyi magyarságunkat, mégis szinte egymásból épülve, egymást gerjesztve kapcsolódnak össze, mint afféle közösségre épülő, mára már megkerülhetetlen közös feladatok. Míg az autonómia már régóta esedékes szükségességével a tömbben élő erdélyi magyarság hozakodik elő a leggyakrabban – mi több, olykor mint őt és csakis őt megillető kiváltságként értelmezve – addig a szórványi létnek az újkori történelme, az eltelt húsz év sikerei és kudarcai jócskán szolgáltatnak alapot, amelyre akár máris lehet továbbépítkezni. Természetesen a továbbépítkezés elsősorban az egymás eredményeinek megismerésénél kezdődik, melynek elmaradhatatlan részét képezik a kérdések: a honnan indultak, hová jutottak, illetve a hogyan tették azt. Mert az új stratégiák, még ha tökéletesen ellentétei is az eddigieknek, nem nélkülözhetik a fenti kérdésekre adott válaszokat.
Hétköznapok a szórványban. Keresve sem találhattak volna a szervezők jobb cimkénti megközelítést a múlt hétvégén, Déván és Vajdahunyadon megrendezett, háromnapos konferenciának. Mert e téma körül sereglettek össze Erdély szinte minden részéből lapszerkesztők, újságírók, rádiós és tévés műsorszerkesztők a Hunyad megyei RMDSZ és Winkler Gyula, Európai Parlamenti képviselő meghívására.
Bár első nekifutásra alig volt érthető, hogy miért pont itt kerítenek helyet a témában érintettek, a házigazdák bemutatkozása után aligha maradtak kétségeink a jó választást illetően. Mint kiderült, Hunyad megye ellentmondásosságában maga az irigylésre méltó szórvány. Ellentmondás, hisz a népszámlálási adatok ott is a fogyá-sunkat, felmorzsolódásunkat illusztrálják, és mégis az építkezés, a töretlen lendületű haladás, az elért eredmények szinte minden pillanatban felülírják azokat. Az 1992-es népszámlálás adatait, mely szerint 35.000 magyar élt a megyében, ma már számuk 20.000-re becsülhető, de a magyarság csökkenésének dacára Déván megépült a Téglás Gábor iskola, Vajdahunyadon a magyar ház, számos civilszervezet építi a maga közösségét, Böjte Csaba atya által működtetett Szent Ferenc alapítvány keretében pedig több mint száz gyerek nevelkedik magyarul. Van magyar hetilap a megyében, magyar prefektus és EP-képviselőjük is. Nem telt el hiába az elmúlt húsz esztendő, hisz szilárd alapokat teremtettek, komoly eredményeket tudnak felmutatni – hangsúlyozta Winkler Gyula nyitóbeszédében.
Az elhangzottakat pedig a résztvevők csak alátámasztani tudták saját megyéik, településeik helyzetének ismeretében.
Miután a konferencia kiemelten a sajtó szórványbeli szerepét próbálta körvonalazni, nem mellékes, hogy meghívottként jelen volt a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) volt elnöke, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, valamint Karácsonyi Zsigmond személyében a jelenlegi elnök is.
Ők ketten fogalmazták meg azt a létbizonytalanságot, amit a jelenlévő újságírók, szerkesztők, nap mint nap megélnek, az anyagi nehézségeket, az emberi és szakmabeli erőforrás hiányát, miközben többnyire önként vállalt feladatuk megmaradásunk, nyelvünk tisztaságának, kultúránknak, hagyományainknak védelme. Véleményük szerint annak ellenére, hogy a szórványban megjelenő lapok sorsa sokkal mostohább, mint a tömbmagyarságéi, érdemes és lehet is tenni értük, ha a személyes találkozásokon túl az Internet kínálta lehetőségek tárházát is igénybe vennénk.
A rendezvényen már az első napi hozzászólásában Szabó Csaba újságíró, a Kolozsvári TV munkatársa, a Szórványtengely alapítója, annak rendje és módja szerint megragadta, megfogalmazta és felsorolta azokat a lehetőségeket, elképzeléseket, melyekkel élni kellene mindannyiunknak közösségeink építéséért, ahelyett hogy várnánk, amíg valaki más teszi meg azt helyettünk RMDSZ-es, Communitas-os vagy éppen anyaországi támogatásra várva. Számtalan példával igazolta is, hogy az alulról jövő kezdeményezések sokkal célravezetőbbek és időtállóbak, mint a fentről kiutalt alamizsnában reménykedni. Az elhangzottak szemléltetéséhez aligha találhattak volna a rendezők szebb és irigylésre méltóbb példát, mint a szamosújvári Téka Alapítvány elnökének, Bécsi-Balázs Attilának képes beszámolója. Az ő példájuk, húsz éves munkájuk és eredményeik, melyet elértek a mezőségi szórványközösségek összefogásával, szinte ámulatba ejtettek mindőnket.
Bécsi-Balázs Attila olyan alapigazságok körül fogalmazta meg az ezelőtt húsz évi elképzeléseiket, melyekről tulajdonképpen mindannyian tudtunk, csak sorozatosan elsiklottunk felettük. Véleménye szerint az épületek, szobrok, templomok mind-mind ledőlhetnek, de egy összekovácsolt, maga erejében bízó közösség halhatatlan és megkerülhetetlen, még akkor is, ha nincs létszámfölényben. Ezt megteremteni volt a céljuk, amikor táncház-mozgalomként elkezdték a munkát, melyből mára bentlakásos rendszerben közel 700 diákot segítenek anyagilag is, hogy anyanyelven tanulhassanak, fejlődhessenek, tájházat alakítottak, kulturális rendezvényeket szerveznek, sőt a felnőttoktatás is részét képezi munkájuknak.
Hogy mi lehet eredményességük nyitja? Minden bizonnyal mérhetetlen kitartásuk, sok-sok munkájuk mögött rendkívüliségük abban rejlik, hogy soha nem feledkeztek meg arról, hogy a kezdetek után mindig biztosítani kell a folytatást is. Nem elég a szükségszerűséget látni és elkezdeni, hanem fel kell nevelni, ki kell tanítani az utánunk következő fiatal generációt, mert csak így maradhat meg az életképessége és lesz folytatása minden kezdeményezésnek. A szamosújvári példa abban is döbbenetes volt valamennyiünk számára, hogy húsz éves alapítványi létükkel példásan igazolták, miszerint civilmozgalomként is lehet létezni anélkül, hogy az RMDSZ-től, a Communitastól vagy éppen Budapestről várnák az anyagiakat, csak önzetlenül kell tenni felvállalt dolgainkat.
Jó volt e pár nap alatt odafigyelnünk egymásra, egy kicsit másként, egy kicsit jobban. Bár a felismeréstől hosszú az út a megismerésig, de a példák és ellenpéldák sokszínűsége, elkerülhetetlen ütköztetése remélhetőleg megadta azt a plusz töltetet, amire tagadhatatlanul szükségünk van, ha eredményesen akarunk tenni mindazért, amiért Déván összegyűltünk.
Beksy Ida (http://www.arkad.ro)